Az első szerelem – az első SIG P 226-os

Az „első” nemcsak, hogy szebb a többinél, de mindig, mindenkor, mindenből emlékezetes, legyen bár szó az első alkalomról, mely kisfiúból férfivá avat, az első autóról, mely örökre kiemel minket a gyalogosok sorából, vagy akár az első pisztolyról, melynek köszönhetően nemcsak névleg, hanem ténylegesen is fegyveres emberekké lehettünk.

Az „első” nemcsak, hogy szebb a többinél, de mindig, mindenkor, mindenből emlékezetes, legyen bár szó az első alkalomról, mely kisfiúból férfivá avat, az első autóról, mely örökre kiemel minket a gyalogosok sorából, vagy akár az első pisztolyról, melynek köszönhetően nemcsak névleg, hanem ténylegesen is fegyveres emberekké lehettünk.

E sorok írója az „elsőt” (igen, maroklőfegyvert) érett fejjel, harminc évesen tette magáévá, az akkor még létező Kádár utcai fegyverboltban, jelentős, de még kifizethetőnek érzett 130.000 forintos áron, amit családi kölcsönből teremtettem elő. S hogy miért a SIG? Fegyvermester ismerősöm tanácsára, aki érzékletesen kifejtette, hogy ennek a fegyvernek van egyedül olyan sütése, mely megérdemli ezt a nevet. (Mit mondjak, nem tévedett.) A választásba persze belejátszott a különlegesség izgalma. A SIG-et mindenki felismeri, de ma sem elterjedt típus. Ha a csodálat jól esett, s jól esik azóta is, az exkluzivitásnak ára van: az alkatrészek drága mivoltáról, nehéz beszerezhetőségéről lesz szó bőven.

Egy dívát, még ha kissé öregecske is (az eladáskor csöpögtetett információk szerint a pisztoly az MNB készleteiből származott), fel kell ékesíteni: gyorsan sor került a szán újrafeketítésére. Ez persze nem volt elég a cédának: az első szériából származó, tényleg csúnyácska kemény műanyag markolathéjak helyett Hogue gumimarkolatot kapott a drága, egyenest az Elnök utcából. (A markolat remekül illeszkedett, s jól is nézett ki, de csak évek múlva derült ki, hogy a tulajdonos rövid ujjaihoz képest túl vastag lévén megnehezítette az elsütő billentyű elérését, szinte lehetetlenné téve a pontos lövés leadását.)

Egy csillag nem járhat rongyokban: a hobbikasszát megterhelő következő tétel a tokok beszerzése volt. Magától értetődik, hogy csakis a legjobb – hazai – bőrcuccok jöhettek szóba. Bagaria volt a hónaljtok (bizonyám!), a taktikai öv, a gyorstok és a tártartó is. A holmik minősége vitán felül áll, a taktikai övet ma is, immár tizenharmadik éve hordom, utóbbi négy évben szinte naponta. Előtte a hónaljtokot hordtam, inkább elszántságból, mintsem célszerűségből. Akkor szoktam le róla végleg, mikor néhány év után a vízszintesen hordott pisztoly amortizálta az első tárat (beszerzési ára kemény nyolcvan euró körül…) A tokot és a tártartót 2009-ben váltottam le formázott műanyagból készültre. Már a második 226-ost szolgálják. Jó, hogy SIG-ből volt pótlás – kár, hogy a Bagaria ma már nem gyárt fegyvertartozékokat…

De vissza az első hervadt szépségéhez: kozmetikai kezelésként a tárak fenekére keménygumi héj került házilagos kivitelezésben. S hogy milyen volt a … lőtéren? A tökéletes, érzéki örömhöz hosszú út vezetett. Eleinte igen megbízhatatlanul, hogy azt ne mondjam, frigiden viselkedett, gyakoriak voltak a csőre töltést követő elcsettenések. Nehezen, komoly külső segítséggel jöttem rá, hogy ennek oka a zár és a szán többi részét egyben tartó stift fáradásos törése volt. Még hosszabb ideig tartott, mire beletörődtem, hogy ezt a stiftet nem lehet utángyártani, csak az eredeti, két részből álló darab a megoldás. (Beszerzés: Jókai tér, várakozás: hónapok). S ezzel még nem volt vége a kezdeti nehézségeknek: nyilván a fokozott igénybevétel miatt is, megszakadt … no, nem a drága szíve, hanem a helyretoló rugó. Szinte hihetetlen, de tény: a dupla sodrású, edzett rugóacélt kézzel, két ujj között el lehetett törni. Újabb várakozás, újabb hosszú telefonok, újabb súlyos pénzek kifizetése következett, míg az új rugó elfoglalhatta helyét a vezetőrúd körül.

Ha a mézeshetekhez hosszú út vezetett is, évekig tartottak. Pontlövő, majd IPSC és IDPA versenyeken, tanfolyamokon és képzéseken: az „első” hű társam, biztos támaszom volt. S aztán, hirtelen, bekövetkezett az újabb trauma. A drága először csak revolverezve nem sütött, aztán már egyáltalán nem. Diagnózis: elsütőrúd fáradásos törése. Csere: az új importőr felkutatását, hosszas telefonos megbeszéléseket követően újabb hónapok, újabb súlyos ezrek (szerencsére forintban).

A műtétet követően az első hervadt szépsége újra régi fényében ragyogott, de az én szívem már másé lett: A német-svájci arisztokrata szikár eleganciája mellé előbb egy tiszta vérű technokrata germánt (alias Walther P99) szereztem magamnak majd mindkettőt egy vérbő, teltkarcsú amerikai pinup girl brazil kiadására (azaz .45 ACP kaliberű Taurus PT1911-re) cseréltem. A szépség(ek)nek új gazdát, jó gazdát találtam, még befektetéseim egy részét is visszakaptam.

S ezzel vége? Nem, mivel fegyverből hál Istennek, legálisan is szerethet többet az ember gyereke. Így aztán, Máté Péterrel szólva, elmondhatom, hogy az első szerelem – mint utaltam rá, egy új 226-os formájában – mindörökre elkísér. Remélem…

szöveg: R.K
kép: Sig Sauer

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

fifty seven − 54 =