Remington 1911 R1 Enhanced – cikk

A 2011-es év, legyünk őszinték, kevés okot adott az örömre. Ezen kevesek közé tartozik, hogy az M 1911-es pisztoly megjelenésének centenáriumára számos pompás pisztolyt dobtak a piacra a gyártók, köztük a Remington is (mely közismerten inkább a hosszú fegyverek terén jeleskedik). Klasszikus, egysoros tárú, „single action” – SA elsütőszerkezetű, .45 ACP kaliberű pisztolyokról Európa és a világ boldogabb részein nem sok bevezetőt kellene írni. Magyarországon azonban érdemes megragadni az alkalmat, és az R1 bemutatóját kihasználni egy rövid ismertetőre.

Az M 1911-es pisztoly joggal tekinthető valamennyi modern öntöltő pisztoly ősapjának. Számos, mégoly zseniális, a maga korában üzletileg is igen sikeres vetélytársa ma már a múzeumok mélyén porosodik, konstrukciójuk továbbgondolására, továbbfejlesztésére nem, vagy csak meglehetősen szűk körben került sor. (Milyen bizarr lenne pl. C96-os Mauserrel lőni egy IDPA-meccsen – noha szívesen kipróbálnám…) Az 1911-es (alias „Government”) azonban számos kaliberben, csőhosszban, tárkapacitásban kapható, alkalmazható a változó piaci igényekhez. Közvetlen leszármazottai uralják az IPSC-pisztolyok piacát, a konstrukció alapelemei pedig megtalálhatók minden modern öntöltőben, legyen az CZ75, Glock, SIG-SAUER vagy Heckler und Koch.

Ez a maga korában forradalmi típus nem az égből pottyant. Kialakításában meghatározó része volt a konstruktőrnek, a mormon fegyverművesből előbb feltalálóvá, majd fogalommá váló John Moses Browningnak, de nem hallgatható el a Colt gyár pénzügyi és időről időre technikai segítsége sem, az amerikai hadsereg fegyverzeti szolgálatának szerepe pedig meghatározó volt. Érdemes felidézni -a Visier német magazin tematikus különszáma alapján – az „évszázad pisztolyához” vezető út főbb állomásait. 1895 magasságában Browning papírra veti a konstrukció alapelemeit: csövet körülvevő szán, melyek lövéskor mereven, bordákkal összereteszelve pár millimétert hátramozognak, majd a cső lefelé billen, a kapcsolat megszűnik. (Ugye, nem egy nagy csoda – de pl. a P08 egészen másként működött…) Tár a markolatban, egy mozdulattal kivehetően. Lényegében ez a konstrukció lát napvilágot Colt Model 1900 néven. A Model 1902 Military a csapatpróbák eredményeképpen nagyobb tárkapacitással (7) rendelkezik, illetve megjelenik a jobb kéz hüvelykujjával működtethető szánakasztó. Több átmeneti típust és csapatpróbát követően a Model 1909 a következő nagy állomás: csőhossz öt inch (127 milliméter), reteszelés oldása a csőfar mögött elhelyezett láncszem révén, cső illesztése a csőtorkolatnál speciális közdarabbal („bushing”), tárműködtető gomb a sátorvas tövében (megy ez persze másként is, lásd pl. az APS-t), megnövelt méretű markolatbiztosító. A modell piacra dobásával egy időben a hadsereg komoly csapatpróbát tartott, melyen a P08 is szerepelt. 55 fokos markolatszöge megnyerte a tesztelést végző katonák tetszését, így a Colt következő miniszériája, a Model 1910 már 75 fokos markolatszöggel készült (milyen szerencse, különben macerás lenne a kétkezes fegyverfogás), illetve – a lovasság kérésére – megjelent a kakasra ható, azt megfeszített állapotban rögzítő, jobb kéz hüvelykujjával működtethető biztosító is. E modell finomított, mechanikailag jelentősen megerősített változata nyerte meg 1911-ben a hadsereg hosszú tesztsorozatának végső állomását a Savage modelljével szemben (hatezer lövés akadály nélkül, nagyobb találati pontosság, jobb, szerszám nélküli szét-és összeszerelhetőség), és került rendszeresítésre az amerikai hadseregben 1911. március 29-én. (És ott is maradt, egészen 1982-ig, speciális feladatkörben napjainkig.)

A történet másik szála a lőszer, a .45 Automatic Colt Pistol. Kialakulásában szintén ki kell emelni a hadsereg fegyverzeti szolgálata, a konstruktőrök és a gyártók szoros együttműködését. A pisztolykaliber problémája úgy merült fel, hogy az USA fegyveres erői 1899 – 1913 között a Fülöp-szigeteken az iszlám vallású moro törzs felkelésének leverésével voltak elfoglalva. (Manapság ezt békefenntartó műveletnek neveznék – de amúgy nem sok új van a nap alatt.) E „művelet” során a katonák a .38 Colt kaliberű forgópisztolyokat használták, melyek hatásával, finoman szólva, nem voltak megelégedve, és kezdték újra elővenni a .45 Colt kaliberű, régebbi Peacemaker-jeiket. Tekintve, hogy akkor már folytak a kísérletek a szintén .38-as kaliberű öntöltőkkel (.38 ACP, a máig használt .38 Super Auto őse), a fegyverzeti szolgálat vezetője kísérletsorozatot rendelt el a hadihasználatra alkalmas pisztolykaliber kiválasztása érdekében. 1904 márciusára készült el a jelentés, mely nemcsak nagy tapasztalatú katonák kikérdezésén, hanem emberi és állati hullákon, élő lovakon és szarvasmarhákon elvégzett lövéspróbákon alapult, végkövetkeztetése szerint a háborús körülmények között önvédelemre ténylegesen alkalmas lőszer átmérője nem lehet kisebb 45 századinchnél, azaz 11,43 milliméternél. A fegyverzeti szolgálat főnöke utasítást adott egy 230 grain (14,9 gramm) tömegű, 244 m/s kezdősebességű, teljes köpenyes, de becsapódáskor felgombásodó lövedék kifejlesztésére. Ezzel párhuzamosan civil lőszergyárak is megkezdték a fejlesztést, a lőszer hüvelyét a Winchester alkotta meg, kereskedelmi forgalomba 1905 márciusától került, ugyanebben az évben Browning már eköré tervezett egy öntöltő pisztolyt. Elmondható, hogy a .45 ACP energiáját nem a sebességből, hanem a tömegből nyeri, alacsony kezdősebessége miatt átütőképessége csekély, így az átlövés esélye is kicsi, hatását a célban pedig nagy átmérője is fokozza. Korát megelőző lőszer tehát, egyetlen komoly hibája, hogy rendkívül nyersanyagigényes, azaz igen drága. És hogyan vált be a Fülöp-szigeteken? Az új pisztoly és az új lőszer még időben érkezett a „művelet” végére: 1911 júniusában Bud Bagsak körül alkalmazták először a kábítószert is kedvelő moro-k ellen, teljes sikerrel.

Hogyan is néz ki tehát a klasszikus popritmusban, egy modern M 1911, a Remington R1-e? Az élénk remingtonzöld színben pompázó kemény műanyag dobozt kinyitva félresöpörjük a reklámokat és a figyelmeztetéseket, szomorúan szemléljük annak a multitoolnak a helyét, mely a világ boldogabbik részén jár a fegyverhez. A tárak – összesen két darab – masszívak, bizalomgerjesztők. A markolat több helyen érdesített, ami a biztos fegyverfogást segíti. A pisztolyt kézbe véve feltűnik a markolatbiztosító hosszított hódfarka, alján pedig a négyszögletes kiemelkedés. A hódfarok mérete ugyanakkor a hétköznapi használatot, a rejtve hordást nem gátolja. (E szerkezeti elem célja, hogy a fegyvert két kézzel megfogva a csőtengely és a tenyér felső éle közötti távolság a lehető legkisebb lehessen, ezáltal is segítve a fegyver kontroll alatt tartását). Újabb sajátosság, hogy a szán oldala a csőtorkolat felől is bordázott, ez a csőre töltöttség ellenőrzését, a csőre töltött lőszer tenyérbe ürítését könnyíti meg. A biztosító hosszított, de a csak a szán bal oldalán található, így balkezes lövők csak módosítást követően használhatják a fegyvert. (Jobbkezeseknek számára ez a megoldás, mely első pillantásra visszalépésnek tűnik, előnyt jelent, mivel csőre töltve és fesztelenítve hordva a fegyvert, csökkenti annak esélyét, hogy hordás közben a biztosító, különösen takaró felsőruházat alatt, kibiztosított állásba tolódjon.) A célgömböt – kissé ferdén illesztve – fénygyűjtős műanyag betéttel látták el, mely megkönnyíti és felgyorsítja a célzást (nagyobb lőtávolságon viszont rendszerint magas lövésekhez vezet). Az elsütő billentyűbe behajtott hernyócsavar (triggerstop”) akadályozza meg, hogy lövés után a billenytű tovább mozogjon hátrafelé, ezzel csökkenti az oldalirányú hibázás lehetőségét. A fegyver klasszikus fekete színben készült, felületkezelése igen szép, illesztési hézagai szűkek, nem lötyög, nem mozog semmi. Szétszedése ennek megfelelően kissé nehézkes, az új alkatrészek mozgatásához határozott kézre, célszerszámra (bushingkulcs) van szükség, némi rutin sem árt. A felületek belülről nézve is gyönyörűek, az élek határozottak, de sehol nem sorjásak. Jól látható a 1980-as évek óta kötelező ütőszegbiztosító. Egyetlen meglepetés, hogy a helyretoló rugó vezetőrúdja rövid, pedig manapság a hosszú a divat. Ennek oka vélhetően az, hogy az R1-gyel együtt egy évfordulós („commemorative”) modell is készült, így az azonos alkatrészek révén egyszerűbb és olcsóbb a gyártás. A rövid vezetőrúd megkönnyíti az összeszerelést, akinek pedig nem tetszik, az könnyen és gyorsan rendelhet hosszút. Az új fegyver megérdemli az olajat a csúszó felületekre, meg is kapja. Töltetlenül kipróbálva feltűnik, hogy a sütés keményebb a vártnál, már-már katonás, de a pontos lövést egyáltalán nem gátolja (a véletlen elsütés esélyét pedig, ha jelképesen is, de csökkenti).

És milyen lőni vele? Mint a klasszikus lövésztan kinyilatkoztatása. A fegyver elővétele a formázott műanyag tokból (IMI és Blackhawk Sherpa) könnyű, de a Magyarországon hosszúnak számító csőhossz miatt célszerű úgy beállítani a tokot, hogy a cső kissé előre mutasson. Az eredményes lövésekhez elengedhetetlen a határozott, kemény fegyverfogás, a hódfarok mélyen benyomódik a tenyérbe, hüvelykujj a biztosítón, azt lefelé nyomja. A karok egyenesek, a csukló és a kar izmai feszesek. A mutatóujj behúzza a holtjátékot, majd határozottan, gyorsan fokozza a nyomást az elsütőbillentyűn (de persze nem rántja el azt). A hátralökés – a teljes acél építésnek, az üresen mintegy 1150 gramm tömegnek is köszönhetően – határozott, de nem ütésszerű (mint pl. a .40 S&W esetében), inkább erőteljes tolásra emlékeztet. Az egysoros tárnak köszönhetően a fegyverfogás még kisebb kezűeknek is biztos, a pisztoly nem csavarodik oldalirányba. Tárcsere problémamentes. Ha mindent a leírtaknak megfelelően csináltunk, a cső emelkedése lövés után kismértékű, jól kontrollálható, így a gyors dupláknak, tripláknak nincs akadálya, a pisztoly megbízhatóan működik, a találatok pontosak. Ha nem: az új-öreg vas azonnal megmutatja a hibát…

A pontosság igen jónak mondható, a háromfajta lőszer közül a Fiocchi Black Mamba-t szerette a legjobban, alig maradt el mögötte az RWS 230 graines lövedékkel szerelt lőszere, a Fiocchi alapkivitelű, szintén 230 graines lőszere érezhetően nagyobbat rúgott, és a szórás is nagyobb volt.

Összegezve: az R1 a rövid helyretoló rugó vezetőrúdtól eltekintve mindazon szerkezeti sajátossággal rendelkezik, mely a napjainkban általános céllal gyártott 1911-eseken megtalálható, igényes kidolgozása viszont magasan kiemeli azok átlagából. Megbízható működése újabb érv a vétel mellett. De ki legyen a vevő? Ne olyan, aki Glock 26-ost már üresen is nehéznek és nagynak érzi. Ne is olyan, aki az IPSC open kaetgóriájában megszokott tárkapacitásokon (avagy egy bizonyos, hegyes-völgyes ázsiai országban vívott tűzharcokon) szocializálódott. Az se, aki szerint a 9×19-es para a kezdet és a vég. Nem ajánlható annak sem, aki a fegyvert megveszi, majd bezárja a lemezszekrénybe, és a következő öt éves tervben elő se veszi. De az a lövő, aki érdeklődik a fegyverek múltja iránt, aki fizikailag és szellemileg elbír a fegyverrel, aki hajlandó gyakorolni és rászánja a lőszert, egyszóval, aki a tiszta lövésztan híve, annak bátran ajánlhatjuk. S az igazi az, ha a szerencsés valaki önvédelemre is ezt hordja. Ne higgyenek az ellenkező híreszteléseknek: kívül hordott ing alatt átlagos felépítésű férfi könnyedén, feltűnés nélkül viseli, a felhúzott kakasos, biztosított (cocked&locked, vagy condition one) hordmód pedig biztonságos, legalábbis formázott tokban, működőképes markolatbiztosítóval az. S hogyan gyakoroljunk? Az IDPA CDP, az IPSC Classic divízióját az ilyen fegyverekre találták ki. Kívánhatjuk a gyártónak és az importőrnek, hogy a stage-okon minél több R1-es adjon egymásnak randevút.

R. K.