Egy harcos civilben – a Heckler&Koch MR223-as félautomata karabélya

A történet az ezredforduló után veszi kezdetét: az amerikai fegyveres erők a várható költségekre tekintettel elvetik a teljesen új konstrukciós alapokon álló egyéni fegyver gondolatát. Tekintettel a meglévő hatalmas készletekre, illetve az M16/M4 típusra kiképzett katonák és tartalékosok millióira, olyan fegyverben kezdenek gondolkodni, mely a lehető legnagyobb mértékben megőrzi a Stoner-féle konstrukciót, különös tekintettel a kezelőszervek elhelyezésére és működésére, azonban annak hiányosságait, elsősorban a megbízható működés terén jelentkező problémákat a legmesszemenőbb mértékben kiküszöböli. Ez a kezdeményezés sem vezetett a jó öreg M16 teljes leváltásához, azonban két olyan fegyvertípust eredményezett, melyek részint a különleges haderők parancsnoksága alá rendelt alakulatoknál (FN SCAR), részint a tengerészgyalogságnál (H&K 416) kisebb számban rendszeresítésre kerültek. Ezt követően, ezen az alapon építkezve más hadseregek (a Heckler und Koch termékét pl. a norvég haderő), rendőri és katonai különleges erők is rendszeresítették őket, meghozva gyártóik számára az erkölcsi, és ami ennél sokkal fontosabb, az üzleti sikert.

Miben különbözik, mennyiben több, másabb és jobb a H&K 416 az eredeti Stoner-féle konstrukciónál, illetve a többi, gomba módra szaporodó, újonnan gyártott klónnál? Eugene Stoner annak idején fegyvere zárműködtetését közvetlen gázelvezetéssel (direct impingment) oldotta meg. A csövet kb. annak kétharmadánál megcsapolva, a lőporgázokat egy vékony csövön vezette hátra, s azok közvetlenül fejtettek ki erőhatást a zártömbre. (Azaz, a zártömb gyakorlatilag olyan, mint egy robbanómotorban a dugattyú – még „dugattyúgyűrűk” is vannak rajta, a jobb tömítés érdekében.) A konstrukció előnye a mozgó alkatrészek kisebb száma, ebből adódóan a potenciálisan alacsonyabb előállítási költség (ami nincs, azt nem is kell legyártani, ugyebár). Jó minőségű lőszerrel, a fegyver karbantartására felkészített és motivált (vulgo kiképzett) kezelőkkel számolva az eredeti konstrukció jól, kellő megbízhatósággal működik.

Ha azonban a fenti két feltétel valamelyike nem teljesül, jelentkeznek azok a hátrányos sajátosságok, melyek viszonylag hamar elvezetnek ahhoz, hogy a fegyver nem fog megbízhatóan működni (ez sportlövőnek bosszantó, katonának HALÁLOSAN kellemetlen). Az égő lőporgázok az eredeti konstrukcióban közvetlenül érik a zárszerkezetet: gyorsan felmelegítik, elpárologtatva a kenőanyagot; mindez gyorsabban bekövetkezik, ha a lőpor rosszabb minőségű, tehát magas hőfokon és fokozott koromtermeléssel ég. Ha a gondos karbantartás, a kenőanyag pótlása, a koromréteg eltávolítása elmarad, a fegyver előbb-utóbb „besül”, előbb csak a hüvelykivetés és a töltés lesz megbízhatatlan, majd szélsőséges esetben a zártömb megmozdíthatatlanul beáll a felső tokba.

E problémák megelőzhetők, ha felvállalva a plusz alkatrészekkel járó költséget és súlynövekedést a lőporgázok energiáját nem közvetlenül juttatjuk el a zárszerkezethez. Ebben az esetben a zárnak nem kell már dugattyúként működnie, mivel ezt a funkciót egy külön erre a célra kifejlesztett, a cső megcsapolásához közel elhelyezett, és ezért kisebb méretű alkatrész látja el, mely nyomórúdon, rövid lökéssel közvetíti a mozgási energiát (és csak azt, tehát a koszt és a meleget nem) a zárhoz. Ezt a megoldást short stroke gas piston-nak nevezi a nemzetközi szaknyelv, magyar halandó leginkább a Dragunov-féle öntöltő puskát szétszedve láthat ilyesmit. A H&K 416 zárműködtetése is ily módon történik, ez a legnagyobb elvi különbség az eredeti rendszerhez képest.

Az eredeti konstrukció elvi eleganciáját számos más gyártó (hogy csak egyet említsünk, a SIG-Sauer) és fejlesztő is feláldozta a megbízható működés oltárán. A H&K 416 további előnyei a részletek következetes végiggondolásában és megvalósításában keresendők. Az eredeti M16 filigrán, vékony elemekből álló szerkezet, könnyű és kézies. Ezzel nincs is gond, egészen addig, amíg nem kezdik – az ezredforduló trendjének megfelelően – telepakolni a fegyvert, különösen a csövet, mindenfajta, egyébként kétségtelenül hasznos kiegészítővel. Ezek súlya alatt a fegyver csöve deformálódik, ami igencsak hátrányos a pontosságra nézve. A H&K 416 tervezésekor a probléma nagyon is ismert volt, ezért a mérnökök az előágyat gyakorlatilag négy Picatinny-sín köré szerkesztették meg, nagyvonalúan dimenzionálták, és jó minőségű alumíniumötvözetből, a német iparra amúgy is jellemző pontossággal gyártották le. A cső nem kapcsolódik az előágyhoz, a gázdugattyútól eltekintve szabadon rezeg.

Ez a masszivitás, a gondos kidolgozás és a továbbfejlesztett ergonómia a fegyver minden alkatrészén megtalálható. (Apróság, de a hüvelykivető nyílás porfedele is fémből készült.) Legszembetűnőbb a kihúzható válltámaszon, ugyanis az eredetivel ellentétben ez egyáltalán nem lötyög. A fegyver tömege tehát – azonos csőhosszúságot feltételezve – jócskán meghaladja az eredetit és klónjait, hasonlóan várható élettartamához, pontosságához, megbízhatóságához és – hogy a legfájóbb pontot említsük – árához is.

Az elérhető maximális biztonságra, legmagasabb színvonalú működésre való törekvés két további sajátos, egyik esetben kifejezetten hátrányos jellemzőhöz vezetett. Az első, hogy a H&K 416 – a gyártó más fegyvereihez hasonlóan – fesztelenített állapotban is bebiztosítható, és bebiztosított állapotban is csőre tölthető. Ez leegyszerűsíti a kiképzést, biztonságosabbá teszi a fegyver használatát – de a fegyverekhez kicsit is értő lövő az eredeti megoldástól sem jön zavarba. Nagyobb, mert zsebbe (azaz költségvetésbe) vágó probléma, hogy a tár, noha elsőre úgy tűnhet, egyáltalán nem csereszabatos az eredeti fegyver – mára NATO-szabvánnyá vált – tárával. Micsoda véletlen, a H&K saját tárjai jóval drágábbak az eredetieknél. Ugyanakkor a 416 jelentőségét mutatja, hogy az egyik legismertebb tuningalkatrészeket (és komplett fegyvereket) gyártó cég, a Magpul (nyomában számtalan kisebb cég) slágercikkét, a műanyag tárat (PMAG) külön ehhez a fegyverhez is gyártja és forgalmazza.

S hogyan válik az elit harcosból, a H&K 416-ból (elit) civil, azaz MR223? Az út ebben az esetben is németes: bonyolultabb és drágább, mint azt elsőre gondolná az értő laikus, de az eredmény – megelőlegezve a végső ítéletet – magáért beszél. A mérnökök Oberndorfban nem elégedtek meg annyival, hogy az elsütőszerkezetet kicserélték egy olyanra, mely nem teszi lehetővé a sorozatlövést. Ennél sokkal tovább mentek, és egy egyszerű, de hatásos megoldással, az alsó és a felső tokot egységbe fogó csapszegek egymáshoz viszonyított távolságának megváltoztatásával elérték, hogy semmilyen más AR15-ös alsó tok (lower reciever), benne az esetleg sorozatlövésre is alkalmas elsütőszerkezettel, nem csatlakoztatható az MR 223 felső tokjához, a vele egy egységet képező csőhöz és zárszerkezethez (upper reciever). Ennek gyakorlati következménye, hogy csak az MR223-hoz gyártott tuningalkatrészek használhatók, a piacot ellepő, az eredeti mérethez kifejlesztett termékek nem (lehet találgatni, melyikek az olcsóbbak). További lépés, hogy – a véletlen sorozatlövés megelőzésére – az ütőszeg előremozgását egy rugó késlelteti, biztonsággal távol tartva azt a csappantyútól, egészen addig, amíg a kakas rá nem üt. Ezzel függ össze, hogy a helyretoló rugó sem csereszabatos a többi M16 klónnal, de ez a leírtak után már senkit sem lep meg különösebben.

Adott tehát egy, a végsőkig menő következetességgel civilesített karabély, mely ugyanakkor a Stoner-féle konstrukció napjainkban elérhető egyik legjobb, ha nem a legjobb korszerűsített változata, hadihasználatra tervezett vastagságú alkatrészekkel, a Heckler und Koch céget jellemző színvonalon kivitelezve. Hogyan csapódik le mindez a lőtéren? A szakirodalom kiemeli a fegyver pontos mivoltát, hangsúlyozva, hogy huzagemelkedése egyaránt alkalmassá teszi nehezebb és könnyebb lövedékkel szerelt lőszerhez. Kritikával illették az elsütőszerkezetet (úgy tűnik, igényesebbek – vagy elkényeztetettebbek – voltak e sorok írójánál), illetve a lövedékek alacsony kezdősebességét. (Érdekes megjegyzés, tekintve, hogy az eredetit az USMC támogató fegyver-szerepben alkalmazza…).

Igen magasak voltak tehát az előzetes elvárások, mikor egy hideg téli napon végre személyesen is kézbe vehettem az MR233-ast. Röviden összefoglalva: nem csalódtam. A fegyver rendkívül megbízható. Akadály csak lőszer- vagy egyértelműen azonosítható lövészhibából adódóan fordult elő. A koncepció amúgy is példás ergonómiáján még sikerült javítani, tényleg minden, de minden kézre áll. Kiemelendő, hogy ezzel nemcsak jómagam, de a karabélyt kipróbáló, tényleg zöldfülű kezdő sportlövők is így voltak. A H&K saját, a cég más fegyvereiről jól ismert diopteres irányzéka (Picatinny-kompatibilis kivitelben) igen jó célképet adott, a használt, IPSC-relevánsan kis lőtávolságokra is hamar megtaláltuk a megfelelő beállítást. Versenyen is sikerült vele nagyon szoros szórást lőnöm. A sütéssel nekem nem volt problémám (igaz, csak kis távolságra, időre lőttem vele), a hátralökő erő a fegyver már említett nagyobb tömegéből és a jól használható csőszájfékből adódóan kellemesen kicsiny volt. Közvetlenül összehasonlítva egy eredeti M4-gyel – erre a katonai változatok estében volt módom – érzékelhető a nagyobb tömeg, a jobb kidolgozás és a finomabb sütés.

Az MR223-mal tehát kiemelkedő színvonalú eszközt kap kezébe a sportlövő. A fegyver előnyös tulajdonságait az IPSC puska-, három fegyver-, illetve multigun-versenyein lehet igazán kihasználni, divíziótól függően optikai vagy „vas” irányzékkal. Megkockáztatom, valamennyi versenyszámban lövő legyen a javából az, akinek a tudását a puska nem haladja meg – esetleg sokszorosan. Másként közelítve a kérdést, a lövő nyugodtan tud saját teljesítményére, saját esetleges hibáira és annak kijavítására összpontosítani, mert a fegyver nem támaszt extra problémákat, nem kell állandóan fejlesztgetni, fegyverműveshez hordani, gondolkodni, hogy most vajon mi adta meg magát rajta és miért.

Az MR223 tényleg olyan, mint a G-Merci. Katonai alapokon felépülő, kiváló minőségű civil sporteszköz, amely könnyen kezelhető, mindenkinek nagy élményt nyújt, hozzáértő kézben csúcsteljesítményre képes, árából adódóan azonban vélhetően exkluzív jelenség marad, minden kiválósága ellenére nem várható, hogy kiszorítja a Vitarákat és a Nivákat (illetve azok lőtéri megfelelőit). Ez persze egyáltalán nem zavarja azokat, akik kedvelik az exkluzivitást – őket az MR223 is meg fogja hódítani.

Egyet a fanyalogva irigykedők sem mondhatnak: hogy nem kaptak minőséget, valós ellenértéket a pénzükért…

Szerző: R. K.

About johnuram

One comment

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

5 + four =